Hát ez a mennyország! Egy pillanatig sem kérdéses miért látogatják ennyien. Na jó ehhez tényleg nem sok mindent tudok írni. Itt a kifejezetten túristákra tervezett utaztatás, sem volt már annyira fájó. Nem is nagyon figyeltem mit ont magából három nyelven a sok fedélzeti hangszóró. Kit érdekel az, ha az ember ilyet láthat!

Sms. A kompról leszálva kaptam, csak hogy tudjam hol vagyok (több mint egy hónapja!). De legalább rájöttem, hogy tényleg nem álmodok. Otthonról üdvözölnek Norvégiába'. Kösz.

Szépidő ellenére, nem mehettünk sétálni, irány be a kultúrházba! Milyen jó is látatlan látni egy várost. A moziban állóképeken élvezhettük a hely nagyszerűségét. (Megintcsak nagyszerű zenével kísérve. Az képanyag, aminek a fele életlen, dvd-n jó drágán megvásárolható volt.) Persze egy csomó fontos dolgot megtudtunk, pl. összesen 230-an élnek a városban. Természetesen mindeki ismer mindenkit. (Mindenkinek 229 wiw ismerőse van.) Állítólag nagyon kemény itt az élet a völgyben, főként az időjárás viszontagságai miatt. Télen teljes a sötétség. Sőt már "korábban" kezdődik, mivel ősszel a nap alacsonyabban nem jut semmi fény a városra a magas hegyek árnyéka miatt. Bár valószínűleg nem élhetnek olyan nagyon rosszul, évente jóval több mint százezer ember választja ezt a helyet üdülésre. Nekem pedig egy újabb lakhelyopció.



A vetítést követően megnézhettük az ugyancsak itt helyet kapott múzeumot, a múlt század eleji itteni éltet irusztrálta. Majd megtekinthettük a helyi kortárs alkotók galériáját (kép lent). Réka bakancsaival interaktív részévé vált egy nagyon jelentős műnek. Többet nem vagyok hajlandó hozzáfűzni!


A sétát illetően minden remény szerte foszlott, vissza buszba, és folytattuk utunk a csúcs felé. De megálltunk párpercre a völgy fölött, az utolsó lepillantás - lefényképezésének - erejéig.
+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Felfele úton egyszer csak megváltozott a táj. Eltüntek a fák, és az aljnövényzet is egyre inkább zuzmókra és mohás sziklákra redukálodott. Még érintetlenebbnek hatott minden. A kesze-kusza út is amit nyomként húzott maga után buszunk lassan beleolvadt a mélységbe. Földet elhagyós érzésem támadt, nem is tudnám mihez hasonlítani. Ilyenem még nem volt.


Majd a zuzmós, mohás sziklákon megjelent a hó. A távoli hegyeken már megszokott elérhetetlen látvány hirtelen kézzelfogható valósággá vált. Mámor...

Ami a csúcsra érve szakadt meg, rögtön pánikká alakulva. Kiszálláskor a sofőr legnagyobb egyszerűséggel csak annyit mondott: "Ten minits."
Mi van?! Eszednél vagy?! Az semmire sem elég! Itt az nem időtartam, a pillanat fogalmát nem meríti ki! Sikerült a táj által sugárzott nyugalmat darabokra szaggatni. Mindenki azonnal betámadta az érintetlen hó felületeket. Pár fotó, egy emlékkép B-nek és Mesinek és egy hirtelen panoráma amire idő jutott. Még egy normális hógolyót sem tudtam gyúrni. Nem voltam normálisan felöltözve, de fázni sem volt időm.



Nagyon rossz kedvem lett. Persze örültem, hogy végre eljutottam egy ilyen helyre is. Egész hazafele úton idézgettem magamban a látottakat, nehogy fakuljanak a friss élmények.
Mire elértük Voldát az agyam teljesen leszívódott, kimerültem. Ez volt a legfárasztóbb kirándulásom. Azt hiszem a busz volt oka, szimplán szét ültem magam. Elég hülye érzés volt egy gyalogos hegyre kirándulás után egy buszos. Az utolsó kompozás Voldába már megváltás volt.

1 megjegyzés:
Nem tudok újat írni... Mennyország...
ezt most csak azért, mert a citoplazmákat ki kellett vmivel szorítani a fejből. (Ez a virtuális valóság megtette.) még egy pár ilyen, és kertszomszédok leszünk. A szomszédos fjordból integetek majd fel néha-néha.
Most csak egy óceánon és ámbráscetek hadán keresztül a végtelenbe és tovább - egész Norvégiáig...
Megjegyzés küldése